A nap bágyadtan sütött be a sátor bejáratán és fényében az öreg törzsfőnök álmosan nyújtózott.

            Eljött az idő. Indulni kell.

            Ahogy kilépett lakhelyéről, amit most lát utoljára, törzse könnyes szemekkel fogadta eddigi legjobb vezérét. Ő pedig átadta utódjának a stafétát – azt a csontból faragott medált, ami a mindenkori vezetőnél kell, hogy legyen – és búcsút intett.

            Aztán elindult végső útjára a végtelennek tűnő pusztában.

            Vándorlása harmadik napján pedig fákat látott a távolban.

*

            Lilla fáradtan bámult ki a suhanó autó ablakán. Szeme még mindig a tegnap esti sírástól vöröslött.

            Nem akart semmit. Főleg nem ezt a nyaralást. És főleg nem most, a nagymama temetése után.

            Olyan nagy szüksége lett volna még rá. Ő tanította meg mindenre, amit most fontosnak tart. A csillagok járására, a természet rendjére, távoli erők segítségül hívására, a zene szentségére… 

            Annyi mindent mondhatott volna még.               

            Már mindenben kereste a vigaszt, amit elérhetett, de még mindig a zene és a csend segített leginkább. Még ha fájt is.

            Sajnos a zene nem csak gyógyítani tud, de sebeket hasogatni is…

              - Mikor érünk oda? – kérdezte bátyja a szomszédos ülésről. A válaszra már nem is figyelt. Inkább tovább bámult ki a hatalmas és mérhetetlen pusztába, amit most pont olyan sivárnak látott, mint amilyennek a lelkét érezte.

            Hová is tartanak?

            Valami tóhoz. Lilla csak ennyit tudott. Nem is volt kíváncsi többre, és igazából oda sem akart érni soha. Lassan az életet is fölöslegesnek érezte.

            „Így kell lennie.” – mondta neki a betegágyból az utolsó napon, és Lilla nem hitt neki. Hogyan is tehette volna??

            Egy emlék villant fel szeme előtt.

            Mikor is volt ez?

            Egy éve. Pontosan.

            Táncoló párok egy nagy, kicsit elsötétített teremben. A sarokban zenekar.

            És egy csillogó szempár…

            És a tulajdonosa félve suttogja el a bűvös szót, amiről még nem is tudja, hogy mekkora szenvedést fog neki okozni.