Csak ült az ágyán és hallgatta, ahogy kint a vad vihar az ablakához csapkodja a fák ágait és az eső egyenletesen kopog.

            Cseppek.

            Az ablakra nézett, arra a részre, amit még nem takart el a redőny, és látta, ahogy az esőcseppek némán leperegnek a párkányra. Ugyan úgy csorgott le szeméből egy sós könnycsepp, amiről – maga sem tudta, miért – édes vér jutott eszébe.

            Talán jobb is lenne. Felvagdosni az ereit, aztán csak feküdni és elaludni. Örökre.

            Milyen egyszerű és ronda vég lenne. Illene hozzá, gondolta. Úgy sem ért el semmit…

            A valóság persze másképp festett. Sikeres volt, amennyire csak egy negyedikes középiskolás lehetett. Mindenki tisztelte, a tanárai pedig egyenesen imádták.

            De senki sem szerette igazán – szerinte.

            Szerinte a gimnáziumi barátai – bár nem voltak kevesen – nem szerették igazán. Csak jóban voltak. A családja? Édesapja állandóan utazik. Azt sem tudja, hány éves a gyermeke…

            Édesanyja? Van neki olyan? Anyának lehet nevezni az ilyet, aki napokon keresztül nem is szól hozzá? Csak azért, mert ő döntött. Talán jól, talán rosszul.

            Már nem érdekli, hogy döntött.

            Vajon melyik a szebb halál: a csillogó konyhakés, ha szívéig hatol, vagy szebb zuhanni és utána roppanni az aszfalton egy szoba ablaka alatt? Vagy inkább csak fogjon egy drótdarabot és piszkálja meg vele a konnektort?

             Állítólag egy golyóstollal 58-féleképpen ölhetünk meg egy embert. Kár, hogy nem lehet mindet egy emberen kipróbálni. Főleg, ha az illető egy öngyilkosjelölt…

            Kopp-kopp, szólt az eső.

            Ebbe még bele fog őrülni.

            Fázik. Fel kéne tekerni a fűtért. Vagy előszedni egy pulóvert. Az Övét…

            Igazából meg sem akar mozdulni. Csak hallgatni a vihart és elfelejteni mindent, ami volt.

            Ma reggel még Ő ébresztette. Épp egy rettenetes álom közepén tartott, amikor érezte, hogy kedvese gyöngéd csókot lehel arcára. Aztán elsietett, ő pedig visszaaludt. Aznap nem ment sehová.

            Dehogy nem. A baleset helyszínére.

            Az útkereszteződést lezárták. Szirénázó autók tömkelege vette körül a két összekoccant járműt. A hátsón vérfoltok – belülről.

            Nem érdekelték a rendőrök, csak oda akart jutni Hozzá. Akár az élete árán is.

            A szájából folyt a vér. A szemei halványak voltak – de akkor még élt.

            Azt mondta, ne hagyja el magát. Ne felejtse el az álmait soha. Merjen élni nélküle is – mert a világnak fontos.

            De akadt egy probléma.

            Magának már nem.

            Elhagyta magát, mert őt is elhagyták. Elfelejti az álmait, mert őt is elfelejtették. Nem mer élni, mert Ő már nem él…

            Hogyan is teljesülhetnének az álmai, ha Őhozzá fut mindegyik? Neki alkotott volna… Neki élt volna…

            Csak állt a kereszteződésben az után is, hogy elment a halottszállító. Állt az út közepén zsebre tett kézzel és nagyon fázott. Csillogó szeméből az álláig csurgott néhány könnycsepp.          

            Aztán egy rendőr hozta haza. Kettőjük lakásába.

            Hogyan is lakhatna itt egyedül most már?

            Hogyan  élhetne itt egyedül?

            Hogyan élhetne nélküle?

            Hogyan élhetne…?

            A válasz néha fájdalmasan rövid. Néha. De most vajon milyen lesz?

            Nem várta meg. Keresni sem kezdte. Nem érdekelte már semmilyen válasz.

            Kinézett a vad viharba és valami belül elviselhetetlenül megfájdult. Amennyire még soha…

            „Itthagyott.” – gondolta.

            „Utána megyek.” – folytatta. Az ablakhoz lépett és felhúzta a bambuszrolót, amit együtt festettek le, a kedvenc színeikkel. Olyan gyönyörű volt és olyan földöntúli…

            Aztán kinyitotta az ablakot és könnyel áztatott arcába csapott a jeges szél. Mindene vizes lett az esőtől.

            Ám legyen vizes. Már nem számít. Már nem bánja.

            Felmászott a párkányra és behunyta fénytelen szemét. Csak éppen annyit dőlt előre, amennyit muszáj volt. Aztán már csak kitárta karjait és élvezte a zuhanást, mielőtt szörnyethalt a vizes aszfalton.