Találtam egy hatalmas Szívet. Ő is megtalált. Szeretni próbáltuk egymást – de hiába hasonlított külsőleg a két szív, belülről más fény ragyogta be őket. Elszakadtam tőle, még mielőtt elnyomhatott volna.

            Aztán jött egy szempár, és megbabonázott. Szerettem nézni, ahogy ragyog, de tudtam, hogy többet úgy sem kérhetek. Még mielőtt az Őrület megtalált volna, elfordultam, és hátráltam, hogy egy másik Szempárral találkozhasson az Övé.

            Akkor felvillant egy Szikra, és mintha a jövőbe pillantott volna…

            De a Titok eltaposta.

            A Titokra néztem, és onnantól semmit sem láttam. Csak éreztem: megannyi tűszúrást a lelkemben. Már nem láttam a Szikrát: csak hallottam bíztató szavait. Én pedig elmeséltem neki a Titkot, de még mielőtt válaszolhatott volna rá, már csak Őt hallottam. Hazug és tudatlan arcát néztem, és azt a titkos fényt a szemében.

            Aztán, mikor már a Szikra kiabált, és erővel próbálta felnyitni a szemem, én a világba kiáltottam, hogy szeretem. Mikor megtudtam, hogy a kiáltás eljutott hozzám, az Őrület újból a közelembe férkőzött.

            Akkor erősödött meg a Szikra. Akaratom ellenére felnyitotta a szemem, és fény áradt a gondolataim közé. És a fény eltakarta a Titkot, eltakarta arcát, és elterelte figyelmemet hangjáról. Addig felé nyújtott szívemet most szabadon kitártam a világnak.

És a Szikra elvette, és cserébe nekem adta az Övét.

Azóta a Napnál is fényesebben ragyogja be örök fényével boldog életemet. És minden porcikámmal tudom, és érzem, hogy többet nem csábít el sem a Szív, sem a Szempár, sem a Titok.