A gitár sírva dalolt, ahogy Gábor behunyt szemmel pengette húrjait. Újra természetben. Újra vízparton. Újra ezzel a dallal. Mint egy éve, a tó túloldalán.

            Hogy is történt, azon az estén? Pontosan tizenkét hónapja volt, de a fiú úgy tudta visszaidézni, minta tegnap lett volna. Igen, akkor látta meg először.

            Akmirtának nevezte magát. Mindenkivel fesztelenül beszélgetett és ismerkedett, egészen addig, amíg meg nem pillantották egymást.

            Pont ez a dal szólt. A szaxofon lélekszaggatóan énekelt a félhomályos teremben. Elég hamar táncoló párok alakultak ki, páran pedig a terem szélén elhelyezett székekre ültek, sajnálni, hogy nem találtak alkalmas táncpartnert.

            De ők ketten álltak, egymással szemben, talán csak néhány ember volt köztük. Meredtek egymás szemébe, aztán a lány hirtelen elkapta tekintetét és fülig pirult – ami elég furán hatott tejfehér bőre látványa után.

            Gábor ekkor vett erőt magán, hogy odalépjen hozzá.

            - Táncolunk?

            Akmirta bólintott, de megszólalni sem mert. Lassúzni kezdtek, de alig bírtak egymásra nézni. A lányból áradó mágikus energia egyenesen elvarázsolta a fiút, bár nem tudta, mit kezdjen vele. Csak azt hogy olyan jó vele lenni, érezni lágy kezét vállán, látni gyönyörű arcát, átölelni vékony derekát…

            De a lány valamiért nem bírta sokáig. Talán túlságosan zavarba jött, hamarosan elkéredzkedett mosdóba. Gábor pedig elengedte, és még hosszan nézett utána, amíg eltűnt a teremből. Aztán nem bírta: utána szökött a zsúfolt helyiségből.

            Megállt a mosdók előtt, hogy megvárja Akmirtát. Nem kellett sokáig. Hamarosan becsapódott mögötte az ajtó és a lány, holtsápadt arccal elindult a kert felé. Gábor pedig követte szerelme könnyednek megismert, most mégis remegő lépteit.

            - Mit keresel itt? – kérdezte tőle, amikor kiértek a teraszra.

            A lány megállt. Lassan fordult hátra, nem olyan lendületesen, mint szokott, amikor hosszú, ébenfekete hajfonata hatalmas kört ír le a levegőben és mindenkit megérint valami különleges energia, ami belőle árad.

            - Semmit. – mondta, és szégyenkezve elfordult. Arca piros lett, fejét lehajtotta, és elfordult Gábortól, hogy az ne lássa.

            Ám őt nem érdekelte, hogy valamit szégyell. Végigsimított a lány karján, aztán megfogta kezét és visszavezette a terembe.

            Innentől már elég hézagosan maradtak meg az este részei. Pörgősebb számok következtek, arra kezdtek táncolni, és végül csak ők maradtak a táncparketten. Aztán a teremben is.

            - Akmirta…

            Egymással szemben álltak, és a szemük vibrált. Gábor közelebb hajolt, megfogta a lány állát, és…

            És akkor a felügyelő tanár kopogott a terem ajtaján és aludni küldte őket.

            Másnap a lány már nem volt a tábor területén. Senki sem tudta, hova tűnt: egyesek a szökését híresztelték, mások szerint a szülei vitték el. Gábor pedig már abban sem volt biztos, hogy ott volt: csak abban, hogy menthetetlenül beleszeretett.

            Azóta már mindenhol kereste, ahol csak tudta. Eredménytelenül. Akmirtát senki sem ismerte, senki sem találta, senki sem tudott róla semmit. Gábor emlékezetében pedig örökre megmaradt az a fehér bőr, az a fekete haj, az a zöld szempár… És senkiben sem találta meg ugyan azt.

            Pont egy éve. Valami különösen vibrált a tudatában, amikor ebbe belegondolt. Vajon még mivel lepi meg ma az élet?