- Édes jó Istenem, - kezdte imáját az öreg törzsfőnök. – bocsájtsd meg népem és lelkem összes bűnét, tisztítsd meg elmém és szívem minden földi gondolattól. Itt éltem szent tavad partján hét napot. Hallgattam madaraid csodás énekét és figyeltem felhőid vonulását mennyei egeden nappal. Láttam Holdad ezüstös ragyogását a tavadon és csillogó testű halaid víg fürdőzését fényében éjjel. Házat építettem erdőd által adott fából és levelekből népemnek, hogy tudják, merre jártam. Most kérlek, had’ menjek hozzád, látni és örökké csak téged szolgálni.

        Felállt. Még egyszer hátranézett a jelekre, amit a Földnek hagyott. Aztán behunyta szemét, és belesétált a tó jéghideg vizébe, hogy megtérjen őseihez, és örökké boldog lehessen.

A kislány előbb lépett be az erdőbe, mint a nép többi tagja. Valami különösen vonzotta. Valami, amit még ő sem tudta, mi lehet, de hívta a fák közé, a félhomályba, vagy még tovább.

            Elindult a vastagtörzsű fák között, hogy felfedezze új lakhelyét. A lelkéig hatolt az a hihetetlen nyugalom, ami mindenből áradt, és ő maga is beleolvadt. Érezte, hogy nem kell félnie. Ide született. Ebbe a varázslatba.

            A madarak valami földöntúli dallamot énekeltek, és ő is ismerte már valahonnan. Csak nem tudta, honnan. Nem is érdekelte különösebben – inkább énekelt az erdő lényeivel együtt, és észre sem vette, hogy közben egy hűsvizű tóhoz érkezett…