Nyílt az ajtó és Lilla meglepően gyorsan fordult oda. A csomagok jöttek: Feri, Károly majd egy számára rendkívül ismerős, mégis valószínűleg ismeretlen fiú hozta a nagy táskákat. Aztán ahogy az „ismeretlen” arc felé nézett, újra megbabonázta egy kék szempár, és hirtelen nem tudott megszólalni.

            Gábor is hasonlóan ledöbbent. Nem hitte el, hogy ilyen létezhet. „Biztosan nem ő – gondolta – ekkora szerencsém nem lehet… De hasonlíthat-e hozzá bárki ennyire?”

            - Lilla, mutatkozzatok be egymásnak. – nézett lányéra Feri csöppet szemrehányóan. De a lány csak nézte még egy pillanatig a kék szemeket, majd apjára nézett egy pillanatra.

            - Azt hiszem, - mosolyodott el, – hogy mi már ismerjük egymást.

            Iszonyatosan nehéz szülés volt. A királynő órákig vajúdott. A bábaasszony igazából azt csodálta, hogy magába a terhességbe nem rokkant bele hamarabb – a leányzó fiatal volt, vékony és nem szeretett a kastélyban élni. Soha nem szólalt meg és csak annyit evett, amennyire feltétlenül szükség volt. Az pedig ki tudja, a gyermeknek mennyire elég…

            A lány szenvedése a magas toronyból elhallatszott mindenhova a kastélyban, és pár óra múlva egy apró fiút tartott kezében a bába. De rögtön le is tehette: a szülés folytatódott. Hamarosan egy leánynak is életet adott a fiatal anya.

            Amint a bába szólt, a király szaladt szerelméhez, hogy megnézze, milyen állapotban van. Alig élt, holtsápadtan, beesett szemekkel és üres tekintettel nézett urára.

- Amikor tizennégy évesek lesznek, – szólalt meg először itteni élete alatt – add nekik a csontmedált. Trónörökösök a törzsemben.

Aztán átlépett az örök fénybe. Egy rózsabokor tövébe temették el.

- Sose meséltél a bátyádról. – nézett barátnőjére ámultan Tamara.

Lilla vállat vont.

- Elmegyek sétálni. – mondta – Szükségem van egy kis levegőre.