- Anya… Anya…

- Ti kik vagytok?

A két lány nagy szemekkel nézett rá.

- A lányaid… Akik meghaltak, miután megszülettek… Anya…

Csilla csak döbbenten nézte a két szellemet.

- Nézd… - mutattak a tóra, amin valami lehetetlen hangulatú lilás fény derengett, és a nő azonnal tudta, mi történt.

A koronázási ünnepség után az ország nemesei lakomát ültek a királyi kastélyban. Mindenki lelkesen ünnepelte a felnőtté avatott herceget, aki az asztalfőn ült édesapjával. A hatalmas bálterem szélén volt a vacsorázó asztal, mellette hatalmas terület későbbre táncolni – az ifjú grófkisasszonyok és báróleányok vágyakozva kacsintgattak az ébenhajú fiúra, reménykedvén, hogy majd felkéri őket. Azonban ő észre sem vette ezeket a kacér pillantásokat, csak szótlanul ült.

- Fiam, boldog vagy? – Fordult oda hozzá az előétel közben az öreg király.

A fiú megpróbált mindenfajta érzelmet letörölni arcáról majd apja szemébe nézett.

- Igen apám. – majd gyorsan elfordult, hogy apja ne lássa az arcán lecsorduló könnycseppet.

Azt a könnycseppet egyetlenegy ember vette észre csak az egész teremben.

A vékony cselédlány csöndesen kisétált a terem ajtaján, ki a kastély kertjébe. A benti zenétől senki se hallotta, hogy kint zokog.

- Anya, mi a baj?

Csilla hirtelen kapta fel a fejét és rámosolygott fiára.

- Semmi, kicsim… Csak fáradt vagyok…

Gábort ez nem nyugtatta meg, de azért úgy tett. Határozottan látta és hallotta, hogy anyja magában beszél és megbabonázva nézi a tavat, elképedve, mintha valami furcsa lenne rajta. De inkább csendesen magába zárta, amit látott és hallott. Ma már semmin sem lepődött meg. Inkább elindult egy kis sétára a parton.

A falu másik felén Júlia kinézett az ablakon a misztikusan ragyogó tóra, és elégedetten elmosolyodott. Elérkezett az idő.