Alone in the dark

Csak ült a sötétben, s maga sem tudta miért, könnyei záporként hullottak le hamvas, hófehér bőrén. Egyre kergették a rosszabbnál-rosszabb megválaszolatlan kérdések. Már vagy 3 órája ült így ablaka alatt, a korom sötétben, s egyre csak hallgatta ahogy egy-egy esőcsepp meg-meg koppan az ablakon. Vihar tombolt kint már két napja. Lelkében is ekkora. sőt tán még nagyobb volt a káosz és a vihar. Ettől a gondolattól egy aprócska mosoly jelent meg szája sarkában, szűnni nem akaró könnyzápora között. Már nem is tudta lassan miért sír, egyszerűen csak jöttek a könnyei. Fáradtnak érzi magát. Pihenne de mozdulni sem bír. A képek csak úgy cikáztak a fejében. Egy lépés, egy dudálás, s egy hang „Vigyázzon!” Semmi több. Ez után már csak a nyugodt örökkévalóság.. Neki pedig mérhetetlen nagy fájdalom. Újabb könnycseppek jelentek meg szemében, majd lassan tűzvörös ajkain értek véget. Eszébe jutott kedvese kedvenc mondása: „Szeretnék szeretni,

 szemedben könny lenni,

 lefolyni arcodon,

meghalni ajkadon”

Erőt vett magán s a konyha felé vette az irányt. Gyönge karja megragadta az egyik fiók fogóját s lassan kihúzta. A legnagyobb kést vette kezébe. Egyszer még megnézte tükörképét a késben. Üres tekintete, mely a sok sírástól már karmazsin színben pompázott, még megvillant egyszer. Elmosolyodott.

Érted és értem, neked és nekem…még mindig álmodom…