A szobában ült mint a halál eleven,hús vér szobra. Kint sötét nehéz csend vette körül a baljósan fénylő holdat és a szikraként világító csillagokat. Azonban ő ebből mit sem vett észre. Kimeredt pillákkal, mozdulatlan tagokkal ült az ágya szélén és mintegy belső vásznon nézte végig a nem régi eseményeket. A szíve talán sajgott volna, ha még  ..ha még képes rá ha még érzékeli a fájdalmat ami a képsorokból süt. De nem, már nem most csupán hideg kemény kő nem több. Mely csupán arra hivatott, hogy ez a földöntúli állapot nem örökké tartson. Bár csak bár tarthatna örökké így érzelmek nélkül csak ülni és hidegen szemlélni az érzelmi katasztrófát. Vagy akkor már legyen vége örökké vége. Az élete csak az érzelmi nyomorról szólt de most nem érzékelte az eszelős kínt, amit a szerelem elvesztése okozott a hideg kő mozdulatlanul látta el funkcióját. A képek lassultak s sejteni kezdte helyzete reménytelenségét majd egy ismeretlen kép úszott be a pupillája mögé egy pellengér egy fényes hatalmas penge. Majd önmagát látta amint az élén egyensúlyozik, az egyik oldalon az élet volt tele fájdalommal a másikon a megnyugtató és csendes halál. Lépdelt előre, egyik lábát a másik után majd hirtelen elvétettel a lépést és megbillent. Mintegy lassítva nézte végig saját zuhanását. A zuhanást mely egy érzéketlen fájdalommentes világba vezet. Aztán a kép elhomályosult és végül teljesen sötét lett. Utolsó gondolata az volt hogy talán most, most még fájhatna egy kicsit csak, hogy érezze, visz valamit magával. Aztán minden gondolat megszűnt és maradt a sötétség utána még az sem. Bekövetkezett az érzékelhetetlen semmi. Ernyedt teste hátra hanyatlott, szemei fennakadtak mintha még mindig azt a különös belső világot szemlélné. De nem, már nem, már ennek a helyét is átvette az örök végeláthatatlan Semmi!