Kihalt csendes utca melyen csak a szél kóborol elvadultan. Ha  most bárki ezen utcák egyikén járna nem hallana semmit a madarakon kívül. Azonban egyszer csak botorkáló léptek zaja töri meg a csendet majd csattanás, mint mikor gyenge test hull a poros aszfaltra aztán velőt rázó sikoly és újra csend. Csend mely most még érzékelhetőbb, mint azelőtt .Már, már úgy látszik így is marad amikor ismét kiáltás száll föl a házak közül. Ha most valaki erre járna, talán segítene de így a látvány szörnyű. Egy szellemként lebegő gyermek alakja áll mementóként - emlékeztetve egy meg sem született de elhunyt lélekre- egy szenvedő nő elgyengült teste fölött. Az anya azonban erről mit sem tudva küzd magányosan segítség nélkül a poros út közepén. Teszi, amit tennie kell vérben és fájdalomban fetrengve de, kitart,lelke mely gyermekére vágyik immár erősebb, mint a teste. Hisz, életet akar adni valakinek a talán a társadalom számára jelentéktelen szemét, de neki mindennél többet ér. Ő még nem tudja azt, neki még fontos ez a küzdelem. Elhal az utolsó sikoly is és az élettelen véres kis test az aszfaltra, csusszan. A nő pihegve fekszik pár pillanatig. Várva a csodás bébisírást. De nem, az utca hangtalan. Könnyek csorognak végig az arcán karjára támaszkodva nehézkesen, megfordult és a kezébe veszi az ernyedt kicsit. Ringatni kezdi kedvesen minta ez még számítana valamit. Majd így szólt:-A túlvilágon találkozunk kicsim. S karjában a gyermekkel hátrahanyatlott az aszfaltra. Utánahalt a gyermekének. Majd ő, is mint korábban a kicsi megjelent a holttestek felett. Karjába fogta s mindketten eltűntek, hogy elfoglalják a helyüket ott ahová most tartoznak.