Szaggatta. Hármasával, négyesével tépte kifelé a lapokat. Elnyűtt füzetke melybe megfogalmazhatta, amit soha ki nem mondhatott. Hát más szájába adta a keserű szavakat. Ebből szálltak most ki a gyűrött lapok zizzenés nélkül mintha talán félnének tomboló tulajdonosuktól. Régi életének kedves tárgyai szanaszét hajigálva hevertek szobaszerte. Tárgyak melyek csak annyit vétettek hogy rosszkor voltak rossz helyen. Ez az utolsó volt a hosszú listán mely e szörnyű időszakhoz tartozott. Hamis ábrándokkal teli füzet a legékesebb bizonyíték mely emlékeztette. Úgy vélte, ha ezt is elpusztítja, elmúlik minden fájdalom, s tiszta lap nyílik érzelmek nélkül. Barátai kik mindig mellette álltak bíztatták, vallja be, végre mit érez s akkor könnyebb lesz. De ő naivan nem hitt nekik másra várt, kitudja mire, talán csodára. Nem, még magának sem merte bevallani tartva keserves következményektől. Első sorban pedig itt kéne kezdeni, egyenesbe jönni önmagával. Keze megállt a levegőben. Minek teszi ezt is tönkre, hisz csak hazugságok papíron a megsemmisülésükkel nem változik semmi. A gyógyulás ott kezdődhet, ha az ember elismeri hogy beteg. Talán tényleg az egyetlen megoldás, ha hagyja a felszínre törni az érzéseit, és nem retten meg tőlük. De vajon mit is érez egész pontosan? Tehetetlen dühében ütlegelni kezdte, ami csak a szeme elé került. Aztán lehuppant az ágyára és zavaros álomba merült. Mi lesz vele? Nem tudta! Reménytelenül bízott a sorsában, bármi legyen is az.