Halk zümmögés járta át a helységet. Dúdoló, nyugtató ritmusok. Toprongyos nő állt egy hevenyészett bölcső előtt. Testén csupán néhány foszlott rongydarab fedte. A csöppség bölcsője sem volt több fakéregnél és rongycsomóknál. A rozoga faviskó belseje és külseje egyaránt korhadt volt, mintegy árulkodva a benne lakók nyomoráról. Lámpás helyett csak egy régi, szinte csonkig égett gyertya pislákolt. Az anya régi idők ritmusait dúdolta a gyermek pedig gőgicsélve, szuszogva szunyókált. Ő is megsínylette a nyomort, bár érteni még nem érthette, mért nem kap néha vacsorát. Ez is egy ilyen este volt, korgott a gyomra, de a dal mely zengve zúgott megnyugtatta. Egyszer csak elfordította csöpp fejét és az anyjára nézett. A nő nyúzott arca a korai öregedés jeleit mutatta. Arccsontja szinte groteszkül kiállt. Lábai meg, meg remegtek, mégis fáradhatatlanul dúdolt. Csak a szeme élt igazán. Nagy csillogó, barna szeme volt, mely a rég múlt reményeiről árulkodott. A dal véget ért és az utolsó ritmus is zümmögve szállt tova. Az édesanya lekuporodott a bölcső mellé és elaludt akárcsak az utolsó szál gyertya.