Egy tőrt forgatott a kezében. Ahogy a lámpa fénye csillogott a pengén, szinte megigézte. Körülötte a földön kották, egy füzet, lapjaival lefelé kiterülve, akár egy békétlen halott, egy toll, s megint kották, melyeknek zokogó hangjai talán még most is a szobában bujdostak, az apró lámpa fénykörén kívül, várva, hogy az ágyon heverő gitár ismét előhívja őket. Csak egy kicsit beszélhessenek a bennük lévő fájdalomról. Oh bárcsak!

            De a gitáros csak a földön ült, kezében az a tőr… lopott volt, s a fájdalom mérgezte.

            Fejében össze-visszaszáguldottak a kérdések. Valakiről, akiről azt hitte, hogy ismeri. Aztán kiderült, hogy mégsem. De most már mindegy volt, az egész a múlté.

            Az előbbi dühöngésének nyomai ott voltak körülötte. Szétszórva, a földön. Ahogy ő is végül oda rogyott le. Most már valamennyire megnyugodott.

             A tőr az ölébe esett. Lehunyta a szemét. Valószínű, hogy még ha nem is ő tehet az egészről, része volt benne. De hát ki gondolta volna, hogy pont akkor? Hogy pont ő lesz az utolsó csepp? A végső lökés a szakadékba…

             Ahogy visszaemlékezett rá, mindig mosolygott. Még akkor is, ha szidták. Egyszerűen nem bánta. Együtt sétáltak ki, mindig mindenkit elkísért,  ilyenkor azt mondta, ideje, mint a tenger. De ő tudta, hogy nincs így.

            Amikor utoljára látta, a szokottnál is idiótábban viselkedett. Hülyülve mentek ki. Ahogy visszajátszotta magának az emlékeit, valahogy minden gyanúsnak talált. Észre kellett volna vennie. Meg kellett volna állítania. Hátravetette a fejét.

Azt hitte, ismeri. Azt hitte, tudja, hogy kit szeret. De „ő” kedvesen rámosolygott, aztán hazament és leszúrta magát.

Akkor nem tudta felfogni, hogy miért. Nem értette, dühös volt magára, és az egész világra. Mert ő volt az, aki utoljára látta. Mert ő tehet az egészről.

A mellette fekvő füzetért nyúlt... Az „övé” volt. Nem tudta, hogy írt. Még ezt se tudta. És még mennyi mindent, amit már sose fog. Kinyitotta, és olvasni kezdte. A szeme előtt megjelent, ahogy írja. Néhány dudor jelezte a papíron ha sírt, gyűrődés, ha odavágta.

„A soha úgy lengte körül…”

Az utolsó mondat ott lebegett a szeme előtt. Valószínű, akkor írta. „Az” előtt. „A soha úgy lengte körül…”

Ahogy most őt. Magányos mondat volt, nem volt körötte történet. Az ő sohája körött volt. Mért nem vette észre?

Gyakorolnia kellett volna, de nem tette. Állandóan csak az jutott az eszébe… az előző óra, amikor belépett. Remélte, hogy „ő” benn lesz. Hogy kiderül, hogy ez az egész csak egy rémálom. Aztán a csönd belémarkolt. A máskori vidám beszélgetés helyetti csend, mely rosszabb volt mindennél.

Gyakran idegesítette, de nem hitte volna, hogy ennyire hiányozhat. Ahogy ott van. Ahogy mosolyog. Ahogy hallgatja. Hogy ott van. Hogy érzi az arcán a tekintetét, s hogy titokban szereti.

De ez már elmúlt. Eltűnt. Felemésztette a múlt.

„A soha úgy lengte körül…”

Félredobta a füzetet. A tőr azonban nála maradt. Az a tőr, amivel leszúrta magát. Ismét elkezdte forgatni. Aztán felszisszent, amikor kiesett a kezéből. Döbbenten meredt a pengén lévő vérre. Vajon az övé is így vöröslött rajta? Hátrabicsaklott a feje s a plafont kezdte bámulni.

„Hát minden jót!” Nevetett a fejében az az ismerős hang. Régebben mindig kétségei voltak afelől, hogy szereti-e vagy sem. Sose tudta, hogy az, amit érez, amikor látja, csak fellángolás, vagy szerelem.

Most már tudta, de bár ne tudta volna! Bárcsak gyűlölhetné! Fagyna jéggé a szíve, hogy feledhessen végre! Hogy soha többé ne érezzen semmit! Senki iránt!

Bizonytalan volt önmagában, és az érzéseiben, és ez annak az életébe került, akit szeret. Felnyögött a már valós fájdalomtól. Mért kellet ilyen kegyetlenek lennie az életnek? Miért pont vele történik meg minden, ami rossz?! Miért nem tudott bízni, vagy ha nem, figyelni!? Hogy észre vegye, hogy valami nem stimmel.

Őrült láz áradt végig az erein szinte görcsbe rántva, Kiszáradt szemei nem eresztettek több könnyet. Már nem. Fölpattant, s a kezében felragyogott a magasba emelt véres tőr…