Az ősz szél beleborzolt hajába, megtépte kabátját, majd suhogva magára hagyta ő is. Az avarszőnyegen ált egy hatalmas tölgy alatt a… temetőben- horgasztotta le a fejét.

            Mindenhová nézett csak arra a sírra nem, amelyikben „ő” volt. Új, fakeresztes halom. Mintha csak elfogadhatatlan lenne annak léte, mintha ez nem történhetett volna meg. Pont vele, pont velük.

            A szél ismét visszatért, gyásztáncra fújva az avart, s mintha valami lágy dallamot hozott volna a túlvilágról. Fuvola. Amit „ő” annyira szeretett, szeretett volna.

            Tekintet mégis csak a sírra tévedt. De az még így se tűnt el. Meglepetésére nem sírta el magát. Ugyan az a tompa üresség fogta el, mint ami tette, amikor először meghallotta a hírt. Vége. Nyelt egyet. Ha tudta volna, elmondja. „Azt” is, és mindent. Akkor most másképp lenne. A „másképp” ismét megforgatta a fájdalom tőrét a szívében.

            Most, hogy tudott mindent, „másképp” látta a dolgokat. Most már „másképp” tett volna mindent. De most már ez se számított. Mint egy álomban, úgy térdelt le, s a rózsát, amit már el is felejtett, hogy nála van, a halomnak támasztotta.

            Már nem volt érdemes föltenni a kérdést, hogy miért. Talán keseregni se lett volna érdemes. De mégis tette önmaga előtt is indokolatlanul. Fiatal volt még alig 15. Hoz majd még mást is elé az élet. De ahogy fölállt ez nem tűnt igaznak, s a valaki sem lehetett olyan, mint amilyen „ő” volt.

            Már nem tudta, mióta van itt, de az idő, mint valami mellékes tényező, nem is létezett. Lehetetlennek tűnt elmenni. Mintha ezzel zárná le, ezzel véglegesítené a történteket. A fák, a levegő, a föld… egyszerre minden megmozdult körülötte, gúnyosan suhogott, hajlott minden felé. Vége. Vége! VÉGE!

            Fölkapta a fejét, és futva menekült ki erről az elátkozott helyről. Nem érdekelte, hogy nevetséges, ahogy rohan ki. Semmi sem volt fontos, csak el innen, el! Minél messzebb annál jobb. Amikor leért a kijárat előtti térre, lefékezett, de még mindig ijedt volt, s tartott a háta mögött lévő valamitől.

            Sietős léptekkel indult el újra. Nem mert visszanézni. Amikor kiért ismét futásra váltott. Jól bírta nem számított, hogy meddig. De ami elől menekült, a gondolatai, bármikor utolérhették.

            - Persze nem várat magára- gondolta magában. Nem sokára tényleg kicsuklottak a térdei. Leült egy bejárati lépcsőre. Mint ha pont így akarta volna, de belül már régen elvesztette az uralmat. Fáradtan a tenyerébe támasztotta a fejét. Megint ugyan azok a kérdések gyötörték. Most már nem érzett ürességet. Bár inkább az lett volna. Inkább meg se látta, meg se szerette volna. Inkább ne tudná mi az a szerelem…

            Furcsa kívánságok. Az utóbbi időben hányszor kívánta, hogy hagyták volna békén azzal, hogy szerette. A sajnálat egyszerre dühítette, és vigasztalta. Hol a magányba menekült, hol a társaságba. És mindenbe, amibe tudott. Ugyan csak 2-3 éve kezdődött el, mégis úgy tűnt, mintha a végtelenbe húzódott volna.

            Ismét maga előtt látta az iskolája otthonos előterét, s „ő”-t is, akkor még zavart mosolyával. Ritkán jött el, s akkor is mindig késve. Ezért sokat szidta a tanáruk… de „őrá” nem lehetett hatni. Viszont amikor órán találkoztak, s még nem az egész hét fojtott őrjöngése ült a szemében, akkor más volt… talán ezért tudta megszeretni.

            Az újabb kép fájdalmasabb volt, ahogy rengetegszer látta, a gitárjára támaszkodva, tisztelettel és szeretettel csüngött mindenki szavain.

            Megrázta a fejét, hogy kiűzze az emléket a fejéből. Nem volt kedve hazaindulni. Semmihez sem volt kedve. Nem érezte az időt. A szél körbetáncolta, de nem érezte. Az emberek bámultak rá, de nem vette észre. A nap sütött rá de nem látta. Az előtte levő betont bámulta, de nem tudta miért. Fölemelte a fejét, és bágyadtan nézett körül. Alighanem órák óta itt ült, mégsem az eltelt időt sajnálta, hanem a fogyatkozó hátralevőt. Egyszer úgy is el kell indulnia. Egyszer úgy is el kell felejtenie. Az élet megy tovább, bármit is tesz. Mindenki azt mondta, szomorkodhatja végig az életét. Meg hogy úgy is talál mást. Tudta ugyan hogy igazuk

van, de jól esett azt mondani, hogy úgy se… Most még így érezte.

            A gondolatai lassan jöttek, s mentek. S köztük egyre gyakrabban jelent meg, hogy el kéne indulni. Fölszegte a fejét, és elindult. Észre sem vette, hogy hazafelé megy. Csak ment.

            Aztán azon kapta magát, hogy egy buszmegállóban áll. Hideg zuhanyként söpörtek végig rajta az elmúlt nap eseményei. Az egész felfogásától megszédült. Hátralépett egyet, hogy ne essen el. Érezte, hogy a szél ismét körbeveszi, talán éppen az a temetői szél. De most hidegen végigsimított a nyakán, és eltűnt. Végigborzongott, de nem kívülről, hanem belülről fázott. A lágy szellőt úgy érezte, mint a jeget, ahogy végigsimított az arcán. Lehajtotta a fejét, és észrevette, hogy úgy szorítja ökölbe a kezét, hogy az már fáj. Megpróbált lazítani a tartásán, de nem igazán sikerült. Hunyorítva belenézett a napba, s csak akkor fordult el, amikor már mindenféle színes foltok táncoltak körülötte. De hiába kapta el a tekintetét, azok nem hagyták abba pörgésüket, forgásukat. Szíve serit eltakarta volna a szemét, és leült volna, de csak szédelegve nekidőlt egy lámpaoszlopnak.

            Miután furcsa társasága végre magára hagyta, fölpattant az őket elriasztó elé guruló buszra. Az út végtelennek tűnt ugyan de ő nem is várta a végét. Furcsán álomszerű volt az egész…

            „A teremben ült, s bolondozott az egyik barátjával.

-         Fogadjunk, megint késni fog.

-         Hát nem hallottad, hogy meghalt?

A világ akkor egy pillanatra összemosódott előtte. Aznap este nem nagyon bírt játszani. Csak nézett maga elé.” Mint egy félholt, s azóta sem szállt el róla az a furcsa merevség. Mintha… mintha egy része „ő”-vele szállt volna. Az azóta folyton a nyomában táncoló szél is egyike volt a furcsaságoknak. Ezelőtt sose vette észre, de azóta… mindig érezte az ottlétét. Néha rémülten, néha máshogy.

Leszállt és sétálni kezdett… haza… már ha ott van… Beletúrt a hajába, s a mozdulatból merítve ment tovább. Gondolatai fájóan örvénylettek körülötte, szinte burokba fogva, ahogy mint egy árny, önmaga árnya, végigment az utcán.

-         Szia! Meg tudod mondani, hogy merre van a Főtér?

Úgy fordult meg, mint ha nem is élne. Amikor meglátta az alakot hirtelen rázúdult világ …

-         Bocsi nem akartalak megijeszteni…

A szabadkozást észre sem vette. Még levegőt venni is elfelejtett. Talán még a szíve is kihagyott. Minimum kettőt. „Ez lehetetlen…” Megrázta a fejét, de még mindig nem tudta levenni róla a szemét. Rekedten sikerült kiböknie:

- Ha akarod, elvezetlek…

A régi beszédtudása eléggé cserbenhagyta, s tudta nem fest épelméjűen. De akkor mért pont őt…?

A másik titokzatosan mosolygott… Ahogy elindultak a keze finoman a kezéhez ért. Hirtelen odakapta a tekintetét…

És az édesanyját pillantotta meg. Egy fehér szobában feküdt, állott gyógyszerszag vette körül, amit azonnal felismert. Kórház…

-         Hogy? – hitetlenkedve nyögött fel.

-     Beléptél a busz elé. – mosolyodott el szomorúan az édesanyja, mire hátrahanyatlott a párnáján.

-     Tudod mi az oka - kezdte, de az anyja csak értetlenül nézett rá. Erre teljesen összezavarodott. Inkább újra becsukta a szemét.

„Talán valami memóriazavar.” –hallotta valószínűleg a nővér hangját. Mi történhetett? Mi ez az egész? Kérdések száguldoztak a fejében. Lehet, hogy ez csak egy álom? Nem… jött a válasz nem tudta, hogy honnan. Rövid időn belül eltompultak érzékei. Azon gondolkodott, mikor szoktak itt szellőztetni. Hiányzott a szél. Nagyon. Homályosan jutott el a tudatáig, hogy néhányan benn vannak, beszélgetnek, majd távoznak. Aztán csönd, majd újra előröl az egész. Megunva a bujkálást, s késznek érezve magát rá kinyitotta a szemét. Még mindig ugyanott feküdt. Felkönyökölt, és szétnézett. Néhány ajándék, és a többi ágy rajtuk ismeretlenek. De az ágya mellett még ült valaki. Lassan észre is vele, hogy egyáltalán van ott valaki.

-Meghaltam?

Kérdezte rekedten, rá se nézve a látogatójára. Hallotta a mocorgást és a választ.

-Nem. De azért most már nehogy…

A hang hallatán úgy fordult oda, hogy bele fájdult mindene. Ezt a hangot ezer közül is felismerné. Tényleg „ő” volt. Döbbenten bámult rá jó ideig.

- Mit keresel itt?

Hallotta a saját hangját. Észrevette, hogy a másik kedvesen mosolyog rá.

- Eljött az egész zenekar. A többiek már elmentek. Én maradtam. Időm, mint a tenger.

Ez tényleg „ő”. Maga elé nézet mereven, de a takaró ráncai sem mondtak többet.

-         Mi történt?

Az „ő” szemöldöke felszaladt a suttogástól, de válaszolt.

-         Én is csak hallottam. Hogy suliból hazajövet elcsapott egy busz…