- Holnap nem leszek itthon. – mondta Júlia vacsora közben a kedvesének. – Azt hiszem, eljött, akit vártam.

- Jó. – mondta férje bágyadt mosollyal. – De azért estére hazajössz?

- Nyugalom, nem költözöm el. – nevetett a nő.

- Féltelek. – mondta a férfi gyengéden és megfogta egyetlene asztalon pihenő kezét.

- Nyugodj meg, szívem, - mondta Júlia – tudok vigyázni magamra.

Azonban a másik nem nyugodott meg. – Most nem csak magadra kell vigyáznod.

- Tudom. – és a nő boldog mosolya szinte éterien ragyogott – Rá is fogok vigyázni.

Egyetlenegy ág volt a családban, ami még várta, hogy láthassa a többieket.

A család a tűz körül ült és éppen csönd volt. Valami kellemesen boldog, idült csend. Ünnepnap. Mindenki boldog volt, hogy a szeretteivel lehet.

- Álmodtam.

Minden szem a nőre meredt. Ha Ő álmodott: az jövendölés. Az útmutatás.

- Egy fiatal, fekete hajú lányról. – folytatta – talán több száz év múlva. Az elszökött királylány családjából. És visszahozza a csontmedált. És akkor megint összeforr a család. Megint ismerni fogja a három ág egymást.

Már nem voltak messze a háztól. Talán már látták is a kertet, amikor Lilla megtorpant.

- Még egy kicsit ne menjünk vissza. – mondta - Most megy le a Nap, várjuk meg, olyan szép.

Megálltak és leültek a tó partjára, nézni, ahogy lila felhők lepik el az eget és a vörös Napkorong elbúcsúzik tőlük.

- Valahonnan ismerlek. – szólalt meg Gábor, és a lányra nézett.

Ő visszanézett rá. – Én is láttalak már valahol… Valamikor… Nem tudom… Lehet, hogy nem is…

- Én viszont határozottan állíthatom, hogy téged láttalak. – Mosolyodott el a fiú és kicsit közelebb húzódott a másikhoz, ami nem volt könnyű feladat.

- Iiigen?? – Lilla remegni kezdett és olyan vörös lett, mintha ő lenne az előbb eltűnt Nap. Pontosan tudta, hogy a fiú igazat mond, főleg akkor, amikor elkezdte dúdolni azt a bizonyos dallamot… Amire valamikor táncoltak…

- Akmirta…