Egy teliholdas éjszakán született meg. Az egész törzs ott volt, és nézte, hogy kap életet egy törvénytelen gyermek. Az ég egy küldöttje. Egy angyal. Egy segítő boszorkány – aki túl hamar érkezett.

Túl fiatal édesanyja belehalt a szülésbe. Édesapját nem is ismerték. Mindenki együtt lett a családja. Így lett többtíz édesanyja és édesapja. Mindenki szerette, és ő mindenkit viszontszeretett. Nem ismer olyat, hogy rossz vagy gyűlölnivaló. És mindenkin segített – mert mindenen tudott segíteni. Kérhetted, hogy gyógyítsa meg a tested – a lelked is megbékélt. Kérhetted, hogy vigasztaljon meg – utat kaptál a mennyországba.

- Tudom, hogy összejöttetek – kacsintott másnap Tamara – látom a szemedben. Előlem semmit sem tagadhatsz.

- Akkor nem tagadom – nevetett Lilla – ha anélkül is tudod, akkor minek.

Felnevettek és átölelték egymást. Aztán beleestek a vízbe és tovább nevettek. A Nap olyan forrón sütött, hogy a vízben is meg lehetett főni. Fülledt, meleg augusztusi nap. És Lilla hihetetlenül boldog volt. Semmit se bánt, semmit se sajnált, és akárhányszor eszébe jutott az előző este, boldogan felkacagott – Gábor pedig követte a példát.

- Nézd csak, valaki jött hozzánk. – mondta Tamara és a ház felé mutatott.

Csakugyan. Egy vékony, fekete hajú, egészen fehér bőrű nő sétált a ház felé. Lillának szokatlanul ismerősnek tűnt, pedig pontosan tudta, hogy sosem láthatta még. És ha mégis? – játszott el a gondolattal – Annyira ismerős valahonnan.

A nő a szemébe nézett és zöld tekintete egy pillanatra felizzott,

„Álnéven találsz boldogságot,

 és nem ismered a közös titkot,

 csak őrzöd, de ne legyen baja,

 mert eljövök érte majd holnap:

 Szervusz, kicsi Akmirta!”

Ahogy Fanny kilépett az utcára, hirtelen hideg szél csapott az arcába. Valami különös boldogság járta át mindig ilyenkor karácsonykor és minden egyes alkalommal feléledt benne a vágy, hogy mégtöbb szeretetet adjon, hogy mindenkinek boldogságot kívánjon, hogy tegyen is érte valamit… És úgy érezte, tudna is.

De aznap valami furcsa történt, ami megváltoztatta egész további életét.

Éppen egy boltból tartott hazafelé – már egy fél aprópénze sem volt ebből kifolyólag. Elég fáradt is volt és otthon még nagyon sok előkészület várta.

- Álljon meg egy percre, kisasszony – szólította meg valaki.

A hideg egy pillanat alatt átjárta testét a félelemtől. Már rég nem szóltak hozzá ilyen hangon.

- Tudna adni egy kevés aprópénzt?

Fanny megfordult és a roppant ismerős arcba nézett.

- Sajnálom – mondta – de most költöttem el az utolsó…

- Na persze. – ám a nő még marasztalta. – Rokona vagyok.

- Minden rokonomat ismerem. – hangzott a válasz.

- Nem – érvelt az ismeretlen – A mi családunk történetét már csak én ismerem az elejétől a végéig.

Fanny mozdulni sem mert. Az öreg zöld szemei fel tudták volna nyársalni.

- Majd ha már lesz pénze – gúnyolódott – menjen el nyáron a tavunkhoz.

- Milyen tó?

- Meg fogja tudni.

Mostmár tényleg nagyon fázott – Mehetnék? Még sok dolgom van.

- Még nem. – és megragadta a lány kezét, aztán gyilkos tekintettel a szemébe nézett.

- Amiért nem hitt nekem – mondta – az egész család keresni fogja. És hiába születik gyereke valaha, mert nem fogja fölnevelni. Javaslom, hogy rejtőzzön el – mert különben ennél is nagyobb büntetést kap.

Ahogy Fanny futni kezdett, az asszony még utána kiáltott.

- Ha nem szerzek estig élelmet, itt fogok megfagyni!

Másnap reggel holtan találták.