- Még ne menj el.

Lilla megdermedt. Ez mintha nem is az ő nagyanyja hangja lett volna. Ez már a túlvilág szava.

- Valamit szeretnék neked átadni.

A lány letelepedett a klórszagú kórházi ágyhoz. Olyan szívesen átölelte volna beteg rokonát, de a csövek miatt, amit bele voltak vezetve, nem merte.

Amúgy is rettenetes látvány volt. Egy öreg, meggyötört test, amibe még életet próbálnak lehelni tudomány néven. Nem tudják vagy nem akarják tudni, hogy a természet és a földöntúli erők nem hiába juttattak ilyen sorsra valakit. Ilyenkor már fölösleges tűkkel és gyógyszerekkel életben tartani egy testet, aminek a lelke már rég tovább ment volna egy szebb világba.

Az anyóka egy finom selyem csomagocskát adott át unokájának.

- Tessék… Ezt neked őriztem. Ez volt az egyetlen tárgyam, amit kimentettem a tűzből. A te dolgod továbbvinni… És megtalálni, miért kell vigyáznunk rá.

Lilla finoman kicsomagolta a csomagocskát, amiben egy csontból készült medált talált. Egy hétágú csillagot, közepén egy spirállal.

Csilla ült a kórházi ágyon és hisztérikus roham tört rá. Egyszerűen nem hitte el, mi történt. Nemhogy a férjét elvesztette pár hónapja – két leánya is belehalt a szülésbe.

Úgy érezte, nincs mentség. Valami bűnt követett el, és ezért meg kell halnia. Már-már könyörgött az orvosoknak, hogy altassák el, amikor megjelent egy fiatal, kedves nővér a szobája ajtajában – kezében egy apró csomaggal.

- Azt hiszem, őt magához küldték.

A hirtelen összeomlott nő kezébe vette a pólyát és azonnal talpra állt. A puha, fehér kendőből egy ártatlan kisgyermek nézett rá nagy, ragyogóan kék szemekkel, amihez fogható kékséget sehol máshol nem talált még senki.

- Az édesanyja nem tartotta meg… Azt mondta, akkor rosszabb lenne a gyermeknek is – Mondta az ápoló. – A Gábor nevet adta neki, de, ha ön úgy gondolja, átnevezheti.