Júlia bevezette a két fiatalt tágas és fénnyel teli házába. Tele volt növényekkel és világossággal, csak úgy áradt belőle a felhőtlen boldogság és harmónia.

- Üljetek csak le. – mutatott a már ránézésre is kényelmes és puha ülőgarnitúrára, aminek a pár nem tudott ellenállni. – Kértek valamit inni?

- Háááát… - Lilla és Gábor egymásra sandított, majd kitört belőlük a nevetés.

Júlia is velük nevetett.

- Érezzétek otthon magatokat. – mondta – Pár perc és itt vagyok.

Hamarosan egy fatálcával tért vissza, rajta egy nagy kancsó gőzölgő tea, három csésze és egy doboz teasütemény.

Amint elhelyezkedtek és már mindenki elfogyasztott legalább egy fél csésze teát és három teasüteményt, Júlia mesélésbe fogott.

Nóra autója nesztelen suhant a végeláthatatlan országúton a kopár pusztában. Úgy számolta, hogy pár óra múlva odaér.

Nagyjából egy éve volt itt utoljára. Inkább másfél. Vajon mi minden történt azóta? Mi lehet Júliával? És a régi házzal?

Vajon most kik nyaralnak az ő régi otthonában? – kérdezte magában, és egy könnycsepp gördült ki szeméből.

Dühösen letörölte.

- Nagyjából kétezer éve… Inkább kevesebb. – kezdte Júlia. – A pusztában élt egy aprócska törzs. A törzsfőnökük pedig, mikor a halálán volt, átadta a stafétát, és elvándorolt. Vándorlásának két oka volt: vizet keresni törzsének és a természethez közelebb meghalni. Ennél a tónál telepedett le, ahol még annak idején erdő volt, és ide követte a törzse is. Azonban kanyarodjuk egy csöppet vissza a stafétához. – Fordult Lillához. – Vedd csak elő a medált. Ő volt az.

A lány az asztalra tette a csontmedált. – Komolyan annyira régi?

- Igen… Talán még régebbi is. Nem tudjuk, mikor keletkezett, csak, hogy mindig az uralkodónál kellett lennie. Azonban nagyjából száz évvel később a közeli királyság fiatal hercege feleséget keresett – így elraboltatta az éppen trónörökös leányt. Akinél éppen a medál volt.

Aztán a lánynak ikrei születtek, akik tizennégy éves korukban megkapták a medált – ám pár évvel később az egyikük, a fiú vérszemet kapott, és egyedül akart uralkodni ősei és a királyság fölött. Ekkor a húga, ellopta a stafétát és a szomszéd királyságba szökött – ahol egy ideig nyoma veszett. Valószínűleg boldogan élt egy kis városszéli házikóban.

Testvére viszont, amint hatalomra került, feldúlta a törzset és mindenkit megölt, akit látott – szerencse, hogy páran megmaradtak. Ők letagadták a nevüket és a származásukat egészen addig, amíg nem érkezett egy jóslat, hogy eljön egy lány, a szökött királylány családjából, visszahozza a medált és minden titkot a felszínre hoz. Azt is tudták, hogy Akmirtának fogják hívni.

Lilla megrökönyödött. Hogy ő? – Aki azt sem tudja, mi ez a medál, és hogy miért van ő itt? Lehet, hogy nem is róla van szó?

Júlia elmosolyodott. – Tudom, mire gondolsz most. Biztosan rólad van szó – a történések legalább is ezt mutatják. A te kezedben viselkedett úgy a csont, ahogy viselkednie kell egy kiválasztott kezében. De most folytatom.

A királyfi családjából aztán az újkorban egy eléggé ismert nemesi család lett – és egyszercsak, körülbelül negyven évvel ezelőtt, született egy Fanny nevű leányuk – szokásos külső: ébenfekete haj, zöld szemek. Azonban egyszercsak találkozott egy nővel, aki pedig a királylány ágából származott: aki a szinte teljes boldogtalanságot jósolt neki, ha nem bújik el. Így is beteljesült egy jóslata… Így a leány nagykorúként elköltözött, minden kapcsolatot megszakított a családjával, szőkére festette a haját, kék kontaktlencsét visel – és Csillának nevezi magát. Gábor… Ugye, felismered?

- Anya! – A fiú magából kikelve kiáltott fel, amikor meghallotta a nevet. Úgy érezte, mostmár mindent ért, csakhogy…

- Nem az anyád. Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod.

Tizenöt évvel ezelőtt édesanyád ikerlányokat szült, akik azonnal meghaltak. Így jövendölte az öregasszony. Ekkor fogadott be téged.

Ami téged illet, Lilla: nagyanyádnak fogalma sem volt arról, mit kapott az édesapjától, amikor az a háborúba sietve a kezébe nyomta. Mindenfelé kutakodott, de mit sem használt – csak egy álomból tudta meg, hogy neked kell továbbadnia. És álmában látta ezt a helyet.

A harmadik ág egyik leszármazottja én vagyok. A másik pedig abban a házban lakott, ahol most ti nyaraltok.